A General Press Világsikerek sorozata az egyik kedvencem a hazai könyvpiacról. Douglas Preston-tól eddig elsősorban szerzőtársával, Lincoln Child-dal együtt írt könyveit olvastam, amikben egy karakteres (bár inkább kissé meseszerű) FBI-nyomzó, Pendergast ügynök a főszereplő. A maja kódex-et Preston egyedül jegyzi, de nagyjából hasonlóan közepes, ám olvasmányos regényt ad az olvasó kezébe, mint amiket közösen írtak.
A könyv borítója sajnos súlyosan félrevezető, bár számomra általában nincs túl nagy szerepe az ilyesminek. A fedélgrafikán szereplő maja piramis, illetve azt azt csapkodó villámok olyan hamis képzetet ébresztenek a reménybeli vásárlóban, miszerint a központban valamiféle misztikus, ősi indián tudomány állna a történet középpontjában, legalább is nekem kapásból a Tomb Raider, vagy valami hasonló dolog jut róla eszembe.
Valószínűleg nem árulok el borzasztó nagy titkot, ha elmondom, a maja kódex egy orvosi feljegyzéseket tartalmazó maja irat, amit főhőseink faterja nyúlt le valahonnan, félmilliárd dollárt érő egyéb kincseivel egyetemben, negyven évnyi kalandozása során. Elvileg e körül a kincs körül zajlik a történet, bár inkább csak díszletként szolgál, hiszen a kincs (egy része) csak a könyv legvégén tűnik fel.
Apuka kalandos élete mellé nyughatatlan farkat is kapott magának a természettől, így három külön anyától három fia is született, akik mind a feleségei is voltak, majd elváltak (szintúgy további három felesége, akiknek nem csinált gyereket). Ami ebben érdekes - bár a történet szempontjából irreleváns - hogy a három fiú között két-két évnyi a korkülönbség, ami igen sűrű programot jelenthetett a helyi házasságkötő irodának. Mindenemellett a fiúkat az apjuk nevelte. Ez egyébként jellemzően olyan kissé mondvacsinált, elmaszatolt megoldás, amilyet találunk a könyv során bőven.
A történet a három fiú találkozásával kezdődik, apjuk hívta őket a házába, valamilyen súlyos megbeszélés okán, de erre már nem kerül sor, ugyanis a fiúk a házat kifosztva találják, apjuknak pedig hűlt helye. A kezdeti pánik után hamar kiderül, hogy az apjukat nem rabolták el, és a kincsei sem betörők kezére jutott, hanem Max Broadbent utolsó performaszához van éppen szerencséjük. Max, az édesapa ugyanis haldoklik, áttételes agydaganata van és úgy gondolta, milyen jópofa dolog lenne ha valamiféle ősi sírkamrába temettetné magát az összes kincsével egyetemben. Fiai pedig csak úgy juthatnak az örökségükhöz, ha jól kifosztják a sírját. Ehh.
Persze hová lenne a dráma, ha a fiúk nem külön-külön indulnának útnak, hogy a történet folyamán majd nagy örömmel borulhassanak egymás nyakába, ahogy szépen sorban összetalálkoznak. Egyikük apja 40(!!!) éve elhidegült társát keresi fel, hátha neki lesznek ötletei (hát, lesznek!), hiszen ismeri Max-et, a misztikumra fogékony középső fiú a szellemi vezetője tanácsára (és kíséretében) vág neki az útnak, a legkisebbet pedig alapvetően a bátyjai megmentése hajtja. (Na, vajon melyikük a főhős?)
A sztori túlnyomó része az apa nyomainak követéséről szól, bár ebben semmi nyomozós bravúr nincs, a nyomok nyílegyenesek, de nem éppen a legkönnyebben járható környékre, a hondurasi dzsungel mocsárvidékére vezetik hőseinket és antihőseinket. Akik persze majd' belehalnak az utazásba, ahol apjuk alig pár héttel előttük soktonnányi szállítmányt vitt magával. Sajnos a történet végig meglehetősen lineáris, a fordulatok nem igazán meglepőek, vagy, ami még rosszabb, gyakran hajuknál fogva előrángatottak. Sok logikátlan, túlságosan nagyvonalúan megoldott cselekmény, felesleges, így-úgy elölt szálak jellemzik a történetet, bár könnyen olvasható, agymentes szórakozásra megfelelő könyv lett a végeredmény.
