Bár fogyasztottam mostanában a szórakoztatóipar termékeiből, sajnos az időm nem engedte, hogy recenziókat írjak, majd egyszer talán sikerül pótolni. A Törött angyalokat azonban nem tudom kihagyni, egyszerűen kötelező darab, úgy elolvasásra, mint véleményalkotásra, ha már ilyesmire adtam a fejem. A Törött angyalok "előzménye", a Valós halál számomra az elmúlt évek legfrissebb, leginkább magával ragadó science fiction könyve volt, nem csoda, hogy tűkön ülve vártam a folytatást. Ami valójában nem folytatás, csupán a főszereplő és a körülötte lévő világ azonos. A két történet között harminc évnyi a távolság, azonban ez mit sem számít, a 2500-as évek emberiségének, ha egyáltalán értelmezhető még ez a szó a Takeshi Kovács sorozatban.
Az örök élet lehetősége az emberi képzelet egyik szent grálja, nem csoda, hogy az irodalomban is gyakran felbukkan, különösen a tudományos-fantasztikus kategóriában. A gépesített reinkarnáció nem újszerű, Frederik Pohl átjáró-sorozatában is komoly szerepet kap, de Morgan megoldása a legvalóságszerűbb. Az embernek, mint testi lénynek szinte alig van szerepe (bár a széles társadalmi rétegek esetében azért kicsit összetettebb a kérdés, Morgan viszont nem szocio-regényeket ír, hanem pergő, feszes akció-scifit), az ember lényege úgynevezett tudattokban, egy ceruzaelem méretű igen strapabíró eszközben található. A test egyszerűen hordozóeszközzé degradálódik (természetesen azért a klasszikus élvezeti funcióit is betölti), amit úgy tenyésztenek a különböző igények szerint. Mivel ez beálthatatlan következményekhez vezethet, Morgan néhány ügyes húzással tartja keretek között a dolgokat, a személyiség lemásolása, duplikálása például igen komoly bűncselekmény, akárcsak a tudattok megsemmisítése, vagyis valós halál.
Az emberiség már benépesítette az tejútrendszer egy részét, amiben két dolog volt segítségükre. Az egyik egy tűnyalábnak nevezett fénysebesség feletti kommunikációs technika, amivel nagyon erősen tömörített adatcsomagokat lehet küldeni tetszőleges távolságba, valós időben. Mivel a tudattokban tárolt személyiség nem más, mint egy adathalmaz, az emberek utazása ilyetén módon megoldott, természetesen azt feltételezve, hogy a küldött jelet a túloldalon fogadni is tudják.
A másik segítség a marslakók által hátrahagyott csillagtérképek, aminek alapján lakható bolygókat találhatnak. A marslakókról valójában senki sem tudja, hogy valóban (eredeti) marslakók voltak-e, vagy pedig csupán egy bázisuk található a Marson, de az biztos, hogy sok-sok évezreddel az emberiség előtt jártak technológiailag. Éppen ezért hatalmas felfedezésnek számít, amikor egy távoli bolygón végzett régészeti ásatás során egy addig sosem látott marsi technológiára bukkannak: egy teleport kapura, ami az első olyan eszköz, ami valós, fizikai utazást tesz lehetővé fénysebesség fölött. Ha mindez nem lenne elég, a kapu az űr egy olyan pontjára mutat, ahol egy hihetetlen méretű marsi csillaghajó állomásozik.
A probléma csupán annyi, hogy a bolygón időközben kitört egy polgárháború, ami a huszonhatodik századra bizony igen komoly csetepaténak számít, vegyi-, informatikai-, biológiai- és nukleáris fegyverekkel bőven megspékelve. A még életben lévő bolygólakók javarészt internálótáborokban próbálja túlélni a mindennapokat. Ebben a háborúban csatázik Takeshi Kovács is, aki éppen egy komolyabb sérülésből lábadozik (a burok sérült természetesen), amikor egy rejtélyes látogató megkörnyékezi, elmesélve neki az ásatáson találtakat. A feladat látszólag egyszerű: ki kell szabadítani a régészcsapat egyetlen fellelhető tagját, kiásni a kaput, megszerezni az űrhajót.
A sztorit nem is mesélném tovább, izgalmas, fordulatos, ahogy illik, és az előrehaladtával igen nagyszabásúvá válik, ahogy az Morganre jellemző. Talán kicsit túl nagyszabású is, nem kapjuk meg egy átlagos történet igazi, katarzisszerű lezárását, ahogy a Valós halálnál, itt is úgy éreztem, kicsit túl sok lett a végére. Ahogy a Valós halálnál, úgy itt is valahogy maga a történet tűnik kevésbé fontosnak, sokkal inkább élvezetet nyújt a nagyon alapos, aprólékos és kőkeményen logikus ábrázolása a huszonhatodik századi embereknek, technológiának. Egyetlen részlete sem tűnik erőltetettnek, mesterkéltnek, a leghihetőbb sci-fik egyike.
Az ábrázolásmód nagyon erőteljes, pár mondattal, néhány elejtett utalással képes elénk festeni a világot, nem időzik féloldala leírásokkal, a dolgok egyszerűen maguktól értetődőek. Egy olyan világ, ami beszippant és nem is ereszt. Tobzódik a képekben, amelyek hol teljesen szürreálisak, hol lenyügözők, de leginkább mindkettő egyszerre. A csodálatos halhatatlanságnak adott alapos fricska például a lélekpiac, ahol kilóra veszik az elpusztult emberek tudattokjait. A nukleáris sugárzás inkább gyorsan, mint lassan pusztítja a szereplőket, de sebaj, csak a feladat számít, utána jöhet az újraburkolás. Ebből a közegből szakadnak ki olyan mondatok, mint "Éppen a reggelimet hánytam ki, amikor meghallottam az első lövéseket." Egy haldokló ember beszámolója, ám a haldoklásának alig van tétje, inkább vicces, mint megrázó. Hamar azon vesszük észre magunkat, hogy miközben próbáljuk elképzelni azt a szabadságot, amit az eféle halhatatlanság jelent, igyekszünk nem hozzáképzelni mivel is jár mindez, milyen árat fizet az emberiség.
Persze nem véletlen sci-fi noir a könyv besorolása, sötét minden pillanata, még a vidámabbak is, pedig abból eleve nem túl sok van. Sci-fit olvasva legtöbbször felteszem magamnak a kérdést, szeretném-e, ha ilyen lenne az emberiség jövője, szeretnék-e abban az univerzumban élni. Morgan jövőképéről igen nehéz egyértelműen kimondani, hogy jó, vagy rossz, az ember azzal a megnyugtató érzéssel csukja be a könyvet, hogy szerencsére nem kell döntést hoznia.
