HTML

Ez is megvolt

Hölgyeim és uraim, íme a hatszázhuszonnyolcezredik kultúrblog, "Ez is megvolt" címmel! Köldöknézés, magaskultúra, akadémikus jellegű filozofálgatás kizárt. Rövidebb-hosszabb leírása mindannak, amivel az amúgy roppant csekély szabadidőmet eltöltöm. Könyvek, filmek, sorozatok, zene.

Linkblog

ROVATOK

Tévészakácsok
Rob Rainford

Hancock

2008.07.08. 22:55 Before

Két dolgot egészen biztosan megváltoztat egy gyerek érkezése a családba: a szexuális életet és a mozibajárást. Boldog ijfúkoromban egy-két alkalommal megesett, hogy a kettőt összekötöttem, de érett fejjel és rozogább derékkal az ember inkább külön élvezi a két dolgot.
Mielőtt nagyon belefeledkeznék a fenti témába, belevágok a közepébe. Közel négy év után most másodszor sikerült eljutnunk (együtt) moziba, ilyenkor az ember fokozottan reménykedik, hogy nem csalódik a választásában. A Hancock mindenképpen az egyik legerősebb idei húzócím volt a várólistámon, a trailer alapján igen felfűtött hangulatban vártam a bemutatót. Mivel nem vagyok különösebben spoilerfóbiás, szívfájdalom nélkül olvasgattam a neten megjelenő véleményeket és kritikákat a film megjelenésétől kezdve. Meglehetősen letört, hogy ezek rendre lehúzták a filmet, de a mai döntést mégsem bántam meg. A Hancock ugyanis egy nagyon remek film. Vagy inkább másfél...

Legtöbben azt hánytorgatják fel a mozinak, hogy túlságosan sokrétű, míg a trailerek alapján egyértelműen egy hasat fogós röhögésre számít az ember, a film fele inkább drámai (vagyishogy "családi", hiszen szerepel benne egy gyerek, meg egy kutya is). Ez nagyjából megfelel a valóságnak, de ettől a film még abszolút szerethető.
Köztudott, hogy az eredeti forgatókönyv jó tíz éve hányódik Hollywodban, majd most leporolták, áramvonalasították, aztán elpaskoltak rá bő százmillió dollárt. Ilyenkor egyik tágzsebű, de szűk markú producer sem szeret kockáztatni, így az eredetileg tervezett sötét drámai - és mindenképp rendhagyó - történetet az egységsugarú mozibajáró igényeihez szabták: gyerek, kutya, lamúr, akció és persze humor.
A helyzet az, hogy maga az alapötlet, a történet nagyon jó, tipikusan a "hogy ez miért nem nekem jutott eszembe" kategória. Egy lezüllöt, erősen alkesz, hányaveti szuperhőst egyszerűen csak ki kell találni és annyi lehetőséget tár elénk, hogy az már szinte túl sok, simán van benne három filmre elég potenciál is. Sajnos a mozinézők az ilyen erőteljes ötletek esetén ragaszkodnak az egyediséghez, így Hancock megkímél minket az elmúlt évek hollywoodi szokásától, mikor is egyszerre legalább két szuperprodukció készül ugyanabból az ötletből. Persze a készítők nem igazán tudtak ellenállni a kísértésnek, így a Hancock bőven kiad legalább másfél mozit.
Drámainak túl vidám, vígjátéknak túl drámai, szuperhősösnek kevés az akció, lamúrosnak sok, ráadásul emellett a tobzódás mellett még csomó üresjárat is belefér. De mint említettem: megértem, gyakorlatilag lehetetlen lenne kihagyni ennyi poénlehetőséget, így én valószínűleg ezt az írányt tartottam volna erőteljesebben, lehet sírós drámát is csinálni úgy, hogy az ember közben a hasát fogja a nevetéstől.
Több helyen olvastam, hogy a film szemére hányják, hogy Hancocknak nincs nemezise, vagyis hasonló (csak persze gonoszabb és erősebb) képességgel rendelkező ellensége, akit legyőzhet. Nos, ez egyrészt nem igaz, mert abszolút megkapjuk a szuperhős-történelem egyik legerősebb nemezisét, még ha az nem is a megszokott formában jelentkezik. Emiatt a nem megszokott forma miatt érezhetik úgy sokan, hogy hiányzik a nagy ellenfél, a nagy bukás, majd az azt követő majdnem végzetes leszámolás, én azonban kimondottan a film javára írom ezt. Eleve nehéz lenyelni egy szuperképességű ember létét, erre bedobni még egy hasonló, csak pont gonosz fószert még a legmegrözöttebb lottómániásokat is minimum szemöldökráncolásra késztetné. Mondhatjuk erre, hogy hiszen így működik az egész szuperhős-univerzum, és ez igaz is lenne, de esetünkben üdítően hat ennek a sablonnak a mellőzése. Hancockra nem vár a hatfejű, kilenclábú, savat hányó óriáspók, sem pedig a bankárkinézetű, lézerszemű szuperzseni, de azért bőven kijut neki is a jóból.
Az emberek utálják, a közvélemény egyérteműen ellenséges irányában, meg kell küzdenie a saját hülyeségeivel, de később még némi rokonság is feltűnik, ami még egy sokat próbált szuperhősnek is be tudja tenni a kaput. Szerencsére Hancock ügyesen (és meglehetősen viccesen) veszi a megpróbáltatásokat, nincs akadálya a happy endnek.

A sztorit természetesen nem akarom elmesélni, ajánlom jó szívvel bárkinek, akinek belefér másfél óra szórakozás, hogy ballagjon el a legközelebbi popcornbányába és nézze meg maga!

Ps.: nem igazán szeretem a szinkronos filmeket, de angolul sem tudok annyira, hogy önfeledten élvezzem a filmet, ilyen nagy vásznon pedig kellemesebb, ha nem kell folyamatosan olvasni. A szinkron egész kellemes, Will Smith hangja abszolút hozza a figurát, de a többi szereplő nem feltétlenül telitalálat. Eleinte Ray, a nagy szívű, ámde erősen mellőzött PR-szakember hangja is csúnyán kilóg, de később megszokható, viszont a kiskölyköt szinkronizáló fa- és orrhangú gyerekszínész az utolsó mondatáig komoly kínokat okoz az alig elviselhető intonációjával.  Ettől eltekintve különösebb problémát nem éreztem a szinkronban, de majd még egyszer megnézem eredeti hangokkal is mindenképp.

Szólj hozzá!

Címkék: film mozi smith will szuperhős hancock

A bejegyzés trackback címe:

https://ezismegvolt.blog.hu/api/trackback/id/tr74559650

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.