Kicsit rendhagyó, bár talán nem teljesen érdektelen post következik. Igyekszem annyira rövidre fogni, amennyire csak lehet.
Az ízlés nehéz kérdés. Megfellebezhetetlen, egyedi, az emberhez szorosan kötődő dolog, bár vannak stabil pontjai az idő folyamán mégis sokat változik. Sokan szeretik magukat az ízlésükön keresztül definiálni, pedig szerintem ez egy eleve elhibázott lépés. Egy-egy dologról olyan mértékben lehetnek eltérőek a benyomásaink, mintha akár egy idegen faj tagjával próbálnánk egyeztetni valamit.
Hiszen néha még egyes színek pontos megnevezésében sem tudunk egyetérteni, nekem már kék, neked még zöld, vagy fordítva. Hogy tudnánk akkor olyan érzéseket közös fogalmi rendszerbe helyezni, mint amit egy régi kedves hirtelen felbukkanó illata vált ki belőlünk, miközben a gyönyörű naplementét nézzük. Nos, ez kissé szentimentálisra sikeredett. Vagy érzelgősre? Esetleg csöpögősen nyálasra? Unalmasra? Érdektelenre? Szívfacsaróra?
Ez a kis írás egyfajta "kezelési útmutató" akar lenni. Hozzám. Az írásaimhoz.
Könyvek
A szívemhez legközelebb álló témával kezdem, a könyvekkel. Első osztályos voltam, egy téli estén - éppen megtanultam talán olvasni - történt, hogy a nagymamám mesét olvasott nekem. Volt némi nézeteltérésünk a könyvvel kapcsolatban, ő mindenáron sorban akart haladni a mesékkel, engem viszont egy konkrét mese érdekelt volna. De nem engedett, így hát az elsővel kezdtük. De nem sokkal az olvasás megkezdése után ki kellett mennie valamiért, én pedig belelapoztam a könyvbe, kikerestem a mesémet és megpróbáltam olvasni. Persze azonnal lebuktam, a nagyi pedig felmérgesedve a makacságomon, a kezembe nyomta a könyvet, hogy "akkor olvassál magadnak". Talán soha senki ilyen jót nem tett velem.
Azonnali hatállyal, véglegesen és végletesen beleszerettem az olvasásba. Falni kezdtem a könyveket, persze a koromnak megfelelően mesekönyveket. Sárkányok, királyfik, királylányok világa tárult elém, hihetetlen kalandok vártam rám a lapokon. Az iskolakönyvtárban már ősszel új lapot kellett a nevemhez betoldani, aztán megint és megint. Harmadik, vagy negyedik osztályban irodalomórán egyszerű olvasónaplót kellett csinálni, vezetni kellett egy füzetbe, az addigi, illetve a napló vezetése közbeni olvasmányainkat. Csak szerző és cím, egy egyszerű lista. Kétszáz körül volt akkor az én listám. Hatodikban vették el először könyvemet órán. Másodikos középiskolás koromban olvastam először hajnalig, harmadikban lógtam el az első napot az iskolából egy könyv miatt. Imádtam beteg lenni, olyankor az ágyban töltöttem az egész napot és olvastam mindent, ami egy kicsit is érdekesnek tűnt, akár 2-3 könyvet is egy nap.
Lehet, hogy ezért se volt soha szükségem semmiféle tudatmódosító szerre, se alkoholra, se kábítószerre, számomra a könyvek jelentették - és jelentik - a tökéletes kikapcsolódást. Beleveszni egy könyvbe, az maga a megnyugvás.
Bár fiatalon szinte mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került, hamar kialakult az ízlésem, egyértelműen a sci-fit, a kalandkönyveket, krimiket szerettem. Életem egyik legsúlyosabb csalódása Gárdonyi Géza Láthatatlan embere, talán nem ördöngősség kitalálni, miért. Hogy mi lehetett az első fantasztikus könyv, amit olvastam, nem tudom, de az biztos, hogy minden ilyesmi mágnesként vonzott. A láthatatlan embert mohón kaptam le a polcról (alsó tagozatos iskolásként), alig vártam, hogy nekilássak. Aztán olvastam és olvastam, de egy sorát se tudtam élvezni, becsapottnak éreztem magam. Vártam, hogy az elrabolt kisfiú mikor (és mitől?) válik már láthatatlanná, hogy aztán leszámoljon az elrablóival. Keserves egy élmény volt...
Később már konkrétan vadásztam a sci-fit, apámék Kozmoz gyűjteményét fosztogattam, így került a kezembe Asimovtól a Halhatatlanság halála. Sajnos majdnem ugyanakkora csalódás volt, mint valamivel előtte Gárdonyi, egyszerűen túl fiatal voltam 10-11 évesen, nem értettem a könyvet, nem igazán tudtam nyomon követni, elmerülni benne. "Ez szar" cimke került rá, de nem sokáig búslakodtam, ezernyi más könyv várt rám, rengeteg indiános történet (szigúran May-féle, Coopert ki nem állhattam - ez is mutatja, hogy alapvetően inkább ponyvafogyasztó vagyok), ilyen-olyan kalandok (hejj, a Delfin könyvek!).
Később aztán Asimov mester rehabilitálásra került (oh, de még mennyire!), már idősebb voltam, amikor újra a kezem ügyébe akadt, rémlett is, hogy én valamikor olvastam, de az összes emlékem, ami megmaradt belőle az annyi volt, ahogy a főhős és titkos barátnője az időkabinokban utaznak. Uncsi volt. Aztán elolvastam Asimov ajánlóját, a frissen induló könyvsorozat első könyvéhez és ez elég lökést adott, hogy újraolvassam. Valósággal relevációként éltem meg, érettebb fejjel akkora élményt adott szinte, mintha egy új világ nyílt volna meg előttem. Ekkor kezdtem gyűjteni a könyveket.
No, a probléma az, hogy iszonyú sokat tudnék még írni a könyvekről, de eleve megígértem, hogy nem eresztem hosszú lére és már most annyit - ha nem többet - írtam csak a könyvekről, mint az összes témáról akartam együttvéve. Így hát a nosztalgiázást ezennel lezárom, három sort adok magamnak összefoglalni a lényeget:
Mire is lehet számítani ebben a blogban? Alapvetően ponyva jellegű könyveket olvasok, sci-fit, kalandregényeket, krimit, thrillert és ez nekem pont így felel meg. Igyekszem nem játszani a műértő kritikust, inkább személyebb formában írok majd a könyvekről. Vagy ahogy épp esik.
Zene
Zenében nagyon sokszínű az ízlésem, igen kevés zenei műfaj van, amit ne szeretnék, ezek leginkább a "fekete zenék", jazz, rap, r&b.
Ezeken kívül a szimfonikus zenétől a heavy metalon keresztül a trance-ig jöhet bármi, elsősorban pillanatnyi hangulattól függően. Tinédzserként teljesen bele tudtam ájulni a zenébe (ez nyilván hihetetlenül egyedi vonásom lehetett), manapság már kevésbé, de háttérzeneként még mindig nagyon ki tud tölteni egy-egy lendületesebb muzsika. Dolgozni kimondottan jól tudok (üvöltő) zúzós zenékre, legyen az egy Black Sabbath album, vagy egy hajtós trance-mix, a lényeg az, hogy pörgessen.
A zenei írásaim valószínűleg igen ritkák lesznek, és elsősorban filozófálgatós, nosztalgikus jellegűek, hiszen a műfajok közül ez a legnehezebben megfogható, konkrétumokkal legkevésbé körbeírható téma. Számomra mindenképp. Egyébként botfülű vagyok.
Sorozatok
A legfrissebb élénytípus a négy közül. Persze anno megvolt az Isaura, meg a Dallas, a Szomszédok is aránylag biztos pontot jelentettek, de az igazi sorozatnézős korszakom csak pár éves. Persze ez is egy folyamat volt, mindig mentek a tévében érdekes sorozatok, amiket nézett az ember több-kevesebb rendszerességgel.
Ennek ellenére, a "sorozat-időszámításom" egy konkrét sorozathoz köthető: a Stargate-hez. A film után elég furának tűnt a sorozat, kicserélt, illetve új szereplőkkel, de hamar magával rántott, mint sok-sokezer embert az országban. Aztán egyszer csak vége lett, pofátlanul (ki ismerte még akkoriban a cliffhanger kifejezést?!), a folytatás reménye nélkül. Hetekig, hónapokig bújtam a tévéújságokat, de egyáltalán nem akart folytatódni. Később hasonló szívás volt a Sliders is, bár az akkor is szívás maradt, amikor hozzájutottunk a folytatásokhoz, de ez már egy másik történet.
Már egyáltalán nem emlékszem, sem az idejére, sem a pontos okokra, de minden valószínűség szerint egyszerűen keresgélni kezdtem a neten, hogy mi lett a sorsa a Stargate-nek, forgattak-e belőle több részt, stb, ekkor találtam rá a csillagkapu.hu-ra, ahol hihetetlen világ tárult elém. Az oldal fantasztikusan összeszedett, részletes, nem csoda, ha egyből beleszerettem. Azt is megtudtam róla, hogy ameddig én láttam, az a második évad vége, és ha jól emlékszem, akkor már lement ötöd évad és éppen a hatodik járt a vége felé. Persze szanaszét spoilerkedtem a fejem, végigolvastam az epizódok pár mondatos összefoglalóit, teljes extázisba kerültem.
Gőzerővel nekiláttam letölteni a részeket, majd, amikor mind az öt teljes évad megvolt, nekiláttunk a párommal. Hetekig SG-lázban égtünk, ültünk a lesötétített szobában, hétköznap este, hétvégén akár egész nap, "csak még egy részt, csak még egy részt". Bármikor felcsendül az MGM oroszlános nyitánya, összeugrik a gyomrom, nekem az már örökké a Stargate-maratont fogja jelenteni. Mire az ötödik évad végére értünk, pont kifutott a hatodik is, így azt is letudtuk.
Valószínűleg ez a hihetetlenül intenzív élmény lehet az oka, hogy sorozatot - egy-két nagyon ritka kivételtől eltekintve - csak évadonként nézek, bármit képes vagyok kivárni, hogy utána igazán intenzíven fogyasszam el a teljes évadot.
A sorozatok számomra teljesen átvették az audiovizuális szórakoztatásban a vezető szerepet, egy film sosem tud annyira lekötni, mint egy sorozat. Relatíve mindenevő vagyok, persze vannak kedvencek és olyanok is, amit pár rész után nem néztem tovább. Elsősorban a friss élményeket fogom postolni, de néha egy kis visszatekintés is előfordulhat.
Filmek
Mint írtam a sorozatoknál, a filmek iránt az elmúlt 3-4 évben erősen megcsappant az érdeklődésem. Persze nem mindig volt ez így, régebben mániákus mozibajáró voltam, az első komolyabb barátnőmmel még a jegyeket is gyűjtöttük jó ideig.
Első igazi moziélményem a Star Wars volt. A szüleim valamiért nem engedték, hogy megnézzem, baromi szar volt, hogy az osztályban mindenki látta már legalább háromszor és pedig csak fantáziáltam róla, az elmeséléseik alapján próbáltam elképzelni. Egyszer kaptam egy képregény-füzetet, abban volt egy kép, valami filmről, a szereplők álltak sorban én pedig próbáltam rájönni, hogy az a Csillagok háborúja lehet-e. Nagyon olyanok voltak a figurák, a képregény meg franciául volt, szóval csak emésztettem magam rajta. (Egyébként nem a SW-ról készült a kép, valószínűleg valami utánzat lehetett, pár éve mintha láttam is volna valahol egy képet róla.)
Aztán megtört a jég - ki emlékszik már, hogy miért - és végre révbe érhettem. Aztán még tizenhétszer. Leírhatatlan élmény volt, ezért nem is kísérletezek a leírásával, elég annyi, hogy magába szippantott és nem eresztett. Akkoriban lehetett kapni kis fényképeket a szereplőkről, egyes jelenetekről, még a látványuk is különleges élményt jelentett, akár a kirakatokon keresztül is bámultam őket, józan (és felnőtt) ésszel szinte megmagyarázhatatlan.
Filmekből is hasonló az ízlésem, mint a többi műfajban, sci-fi, akció, kaland, elsősorban a könnyebb műfaj érdekel, szórakozni szeretek. Kifejezetten rühellem a művészfilmeket és a művészkedő izéket, nem azért megyek moziba, hogy mások nyomorát "élvezzem", varázsoljon el, nincs másra szükségem. Ha valaki ezt leegyszerűsítő hozzáállásnak gondolja, igaza van. De az élet rövid, film sok, hát úgy válogatok, ahogy a kedvem diktálja.
Mostanában egy picit visszatértek a filmek a látóterembe, ezért várható 1-2 (számomra) friss filmpost, de valószínűleg lesznek nosztalgikusak is. Esetleg újranézéssel egybekötve.
Kedvenceim: Szárnyas fejvadász, Játsz/ma, Kill Bill, Man from Earth, Mátrix, de még elég sokáig lehetne sorolni.
No, hát, ez baromi hosszú lett, sokkal több, mint szerettem volna, igazán köszönöm, ha valaki végigolvasta. :)
Az ízlés nehéz kérdés. Megfellebezhetetlen, egyedi, az emberhez szorosan kötődő dolog, bár vannak stabil pontjai az idő folyamán mégis sokat változik. Sokan szeretik magukat az ízlésükön keresztül definiálni, pedig szerintem ez egy eleve elhibázott lépés. Egy-egy dologról olyan mértékben lehetnek eltérőek a benyomásaink, mintha akár egy idegen faj tagjával próbálnánk egyeztetni valamit.
Hiszen néha még egyes színek pontos megnevezésében sem tudunk egyetérteni, nekem már kék, neked még zöld, vagy fordítva. Hogy tudnánk akkor olyan érzéseket közös fogalmi rendszerbe helyezni, mint amit egy régi kedves hirtelen felbukkanó illata vált ki belőlünk, miközben a gyönyörű naplementét nézzük. Nos, ez kissé szentimentálisra sikeredett. Vagy érzelgősre? Esetleg csöpögősen nyálasra? Unalmasra? Érdektelenre? Szívfacsaróra?
Ez a kis írás egyfajta "kezelési útmutató" akar lenni. Hozzám. Az írásaimhoz.
Könyvek
A szívemhez legközelebb álló témával kezdem, a könyvekkel. Első osztályos voltam, egy téli estén - éppen megtanultam talán olvasni - történt, hogy a nagymamám mesét olvasott nekem. Volt némi nézeteltérésünk a könyvvel kapcsolatban, ő mindenáron sorban akart haladni a mesékkel, engem viszont egy konkrét mese érdekelt volna. De nem engedett, így hát az elsővel kezdtük. De nem sokkal az olvasás megkezdése után ki kellett mennie valamiért, én pedig belelapoztam a könyvbe, kikerestem a mesémet és megpróbáltam olvasni. Persze azonnal lebuktam, a nagyi pedig felmérgesedve a makacságomon, a kezembe nyomta a könyvet, hogy "akkor olvassál magadnak". Talán soha senki ilyen jót nem tett velem.
Azonnali hatállyal, véglegesen és végletesen beleszerettem az olvasásba. Falni kezdtem a könyveket, persze a koromnak megfelelően mesekönyveket. Sárkányok, királyfik, királylányok világa tárult elém, hihetetlen kalandok vártam rám a lapokon. Az iskolakönyvtárban már ősszel új lapot kellett a nevemhez betoldani, aztán megint és megint. Harmadik, vagy negyedik osztályban irodalomórán egyszerű olvasónaplót kellett csinálni, vezetni kellett egy füzetbe, az addigi, illetve a napló vezetése közbeni olvasmányainkat. Csak szerző és cím, egy egyszerű lista. Kétszáz körül volt akkor az én listám. Hatodikban vették el először könyvemet órán. Másodikos középiskolás koromban olvastam először hajnalig, harmadikban lógtam el az első napot az iskolából egy könyv miatt. Imádtam beteg lenni, olyankor az ágyban töltöttem az egész napot és olvastam mindent, ami egy kicsit is érdekesnek tűnt, akár 2-3 könyvet is egy nap.
Lehet, hogy ezért se volt soha szükségem semmiféle tudatmódosító szerre, se alkoholra, se kábítószerre, számomra a könyvek jelentették - és jelentik - a tökéletes kikapcsolódást. Beleveszni egy könyvbe, az maga a megnyugvás.
Bár fiatalon szinte mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került, hamar kialakult az ízlésem, egyértelműen a sci-fit, a kalandkönyveket, krimiket szerettem. Életem egyik legsúlyosabb csalódása Gárdonyi Géza Láthatatlan embere, talán nem ördöngősség kitalálni, miért. Hogy mi lehetett az első fantasztikus könyv, amit olvastam, nem tudom, de az biztos, hogy minden ilyesmi mágnesként vonzott. A láthatatlan embert mohón kaptam le a polcról (alsó tagozatos iskolásként), alig vártam, hogy nekilássak. Aztán olvastam és olvastam, de egy sorát se tudtam élvezni, becsapottnak éreztem magam. Vártam, hogy az elrabolt kisfiú mikor (és mitől?) válik már láthatatlanná, hogy aztán leszámoljon az elrablóival. Keserves egy élmény volt...
Később már konkrétan vadásztam a sci-fit, apámék Kozmoz gyűjteményét fosztogattam, így került a kezembe Asimovtól a Halhatatlanság halála. Sajnos majdnem ugyanakkora csalódás volt, mint valamivel előtte Gárdonyi, egyszerűen túl fiatal voltam 10-11 évesen, nem értettem a könyvet, nem igazán tudtam nyomon követni, elmerülni benne. "Ez szar" cimke került rá, de nem sokáig búslakodtam, ezernyi más könyv várt rám, rengeteg indiános történet (szigúran May-féle, Coopert ki nem állhattam - ez is mutatja, hogy alapvetően inkább ponyvafogyasztó vagyok), ilyen-olyan kalandok (hejj, a Delfin könyvek!).
Később aztán Asimov mester rehabilitálásra került (oh, de még mennyire!), már idősebb voltam, amikor újra a kezem ügyébe akadt, rémlett is, hogy én valamikor olvastam, de az összes emlékem, ami megmaradt belőle az annyi volt, ahogy a főhős és titkos barátnője az időkabinokban utaznak. Uncsi volt. Aztán elolvastam Asimov ajánlóját, a frissen induló könyvsorozat első könyvéhez és ez elég lökést adott, hogy újraolvassam. Valósággal relevációként éltem meg, érettebb fejjel akkora élményt adott szinte, mintha egy új világ nyílt volna meg előttem. Ekkor kezdtem gyűjteni a könyveket.
No, a probléma az, hogy iszonyú sokat tudnék még írni a könyvekről, de eleve megígértem, hogy nem eresztem hosszú lére és már most annyit - ha nem többet - írtam csak a könyvekről, mint az összes témáról akartam együttvéve. Így hát a nosztalgiázást ezennel lezárom, három sort adok magamnak összefoglalni a lényeget:
Mire is lehet számítani ebben a blogban? Alapvetően ponyva jellegű könyveket olvasok, sci-fit, kalandregényeket, krimit, thrillert és ez nekem pont így felel meg. Igyekszem nem játszani a műértő kritikust, inkább személyebb formában írok majd a könyvekről. Vagy ahogy épp esik.
Zene
Zenében nagyon sokszínű az ízlésem, igen kevés zenei műfaj van, amit ne szeretnék, ezek leginkább a "fekete zenék", jazz, rap, r&b.
Ezeken kívül a szimfonikus zenétől a heavy metalon keresztül a trance-ig jöhet bármi, elsősorban pillanatnyi hangulattól függően. Tinédzserként teljesen bele tudtam ájulni a zenébe (ez nyilván hihetetlenül egyedi vonásom lehetett), manapság már kevésbé, de háttérzeneként még mindig nagyon ki tud tölteni egy-egy lendületesebb muzsika. Dolgozni kimondottan jól tudok (üvöltő) zúzós zenékre, legyen az egy Black Sabbath album, vagy egy hajtós trance-mix, a lényeg az, hogy pörgessen.
A zenei írásaim valószínűleg igen ritkák lesznek, és elsősorban filozófálgatós, nosztalgikus jellegűek, hiszen a műfajok közül ez a legnehezebben megfogható, konkrétumokkal legkevésbé körbeírható téma. Számomra mindenképp. Egyébként botfülű vagyok.
Sorozatok
A legfrissebb élénytípus a négy közül. Persze anno megvolt az Isaura, meg a Dallas, a Szomszédok is aránylag biztos pontot jelentettek, de az igazi sorozatnézős korszakom csak pár éves. Persze ez is egy folyamat volt, mindig mentek a tévében érdekes sorozatok, amiket nézett az ember több-kevesebb rendszerességgel.
Ennek ellenére, a "sorozat-időszámításom" egy konkrét sorozathoz köthető: a Stargate-hez. A film után elég furának tűnt a sorozat, kicserélt, illetve új szereplőkkel, de hamar magával rántott, mint sok-sokezer embert az országban. Aztán egyszer csak vége lett, pofátlanul (ki ismerte még akkoriban a cliffhanger kifejezést?!), a folytatás reménye nélkül. Hetekig, hónapokig bújtam a tévéújságokat, de egyáltalán nem akart folytatódni. Később hasonló szívás volt a Sliders is, bár az akkor is szívás maradt, amikor hozzájutottunk a folytatásokhoz, de ez már egy másik történet.
Már egyáltalán nem emlékszem, sem az idejére, sem a pontos okokra, de minden valószínűség szerint egyszerűen keresgélni kezdtem a neten, hogy mi lett a sorsa a Stargate-nek, forgattak-e belőle több részt, stb, ekkor találtam rá a csillagkapu.hu-ra, ahol hihetetlen világ tárult elém. Az oldal fantasztikusan összeszedett, részletes, nem csoda, ha egyből beleszerettem. Azt is megtudtam róla, hogy ameddig én láttam, az a második évad vége, és ha jól emlékszem, akkor már lement ötöd évad és éppen a hatodik járt a vége felé. Persze szanaszét spoilerkedtem a fejem, végigolvastam az epizódok pár mondatos összefoglalóit, teljes extázisba kerültem.
Gőzerővel nekiláttam letölteni a részeket, majd, amikor mind az öt teljes évad megvolt, nekiláttunk a párommal. Hetekig SG-lázban égtünk, ültünk a lesötétített szobában, hétköznap este, hétvégén akár egész nap, "csak még egy részt, csak még egy részt". Bármikor felcsendül az MGM oroszlános nyitánya, összeugrik a gyomrom, nekem az már örökké a Stargate-maratont fogja jelenteni. Mire az ötödik évad végére értünk, pont kifutott a hatodik is, így azt is letudtuk.
Valószínűleg ez a hihetetlenül intenzív élmény lehet az oka, hogy sorozatot - egy-két nagyon ritka kivételtől eltekintve - csak évadonként nézek, bármit képes vagyok kivárni, hogy utána igazán intenzíven fogyasszam el a teljes évadot.
A sorozatok számomra teljesen átvették az audiovizuális szórakoztatásban a vezető szerepet, egy film sosem tud annyira lekötni, mint egy sorozat. Relatíve mindenevő vagyok, persze vannak kedvencek és olyanok is, amit pár rész után nem néztem tovább. Elsősorban a friss élményeket fogom postolni, de néha egy kis visszatekintés is előfordulhat.
Filmek
Mint írtam a sorozatoknál, a filmek iránt az elmúlt 3-4 évben erősen megcsappant az érdeklődésem. Persze nem mindig volt ez így, régebben mániákus mozibajáró voltam, az első komolyabb barátnőmmel még a jegyeket is gyűjtöttük jó ideig.
Első igazi moziélményem a Star Wars volt. A szüleim valamiért nem engedték, hogy megnézzem, baromi szar volt, hogy az osztályban mindenki látta már legalább háromszor és pedig csak fantáziáltam róla, az elmeséléseik alapján próbáltam elképzelni. Egyszer kaptam egy képregény-füzetet, abban volt egy kép, valami filmről, a szereplők álltak sorban én pedig próbáltam rájönni, hogy az a Csillagok háborúja lehet-e. Nagyon olyanok voltak a figurák, a képregény meg franciául volt, szóval csak emésztettem magam rajta. (Egyébként nem a SW-ról készült a kép, valószínűleg valami utánzat lehetett, pár éve mintha láttam is volna valahol egy képet róla.)
Aztán megtört a jég - ki emlékszik már, hogy miért - és végre révbe érhettem. Aztán még tizenhétszer. Leírhatatlan élmény volt, ezért nem is kísérletezek a leírásával, elég annyi, hogy magába szippantott és nem eresztett. Akkoriban lehetett kapni kis fényképeket a szereplőkről, egyes jelenetekről, még a látványuk is különleges élményt jelentett, akár a kirakatokon keresztül is bámultam őket, józan (és felnőtt) ésszel szinte megmagyarázhatatlan.
Filmekből is hasonló az ízlésem, mint a többi műfajban, sci-fi, akció, kaland, elsősorban a könnyebb műfaj érdekel, szórakozni szeretek. Kifejezetten rühellem a művészfilmeket és a művészkedő izéket, nem azért megyek moziba, hogy mások nyomorát "élvezzem", varázsoljon el, nincs másra szükségem. Ha valaki ezt leegyszerűsítő hozzáállásnak gondolja, igaza van. De az élet rövid, film sok, hát úgy válogatok, ahogy a kedvem diktálja.
Mostanában egy picit visszatértek a filmek a látóterembe, ezért várható 1-2 (számomra) friss filmpost, de valószínűleg lesznek nosztalgikusak is. Esetleg újranézéssel egybekötve.
Kedvenceim: Szárnyas fejvadász, Játsz/ma, Kill Bill, Man from Earth, Mátrix, de még elég sokáig lehetne sorolni.
No, hát, ez baromi hosszú lett, sokkal több, mint szerettem volna, igazán köszönöm, ha valaki végigolvasta. :)