Ez is megvolt

Bár fogyasztottam mostanában a szórakoztatóipar termékeiből, sajnos az időm nem engedte, hogy recenziókat írjak, majd egyszer talán sikerül pótolni. A Törött angyalokat azonban nem tudom kihagyni, egyszerűen kötelező darab, úgy elolvasásra, mint véleményalkotásra, ha már ilyesmire adtam a fejem. A Törött angyalok "előzménye", a Valós halál számomra az elmúlt évek legfrissebb, leginkább magával ragadó science fiction könyve volt, nem csoda, hogy tűkön ülve vártam a folytatást. Ami valójában nem folytatás, csupán a főszereplő és a körülötte lévő világ azonos. A két történet között harminc évnyi a távolság, azonban ez mit sem számít, a 2500-as évek emberiségének, ha egyáltalán értelmezhető még ez a szó a Takeshi Kovács sorozatban. 

Kellemetlen, ha az ember egy könyvről előre tudja, illetve eldönti, hogy nem fogja szeretni. Ha a könyv pocsék, akkor ugyan ott a „na ugye, megmondtam” érzés kellemes komfortja, de közben balek is az illető, hiszen minek olvassa, ha nem jó. Az se jobb, ha a könyv jó, hiszen az előre meghatározott attitűd miatt csak fogcsikorgatva lehet elismerni, hogy ez bizony nem is olyan rossz.
Ritkán, de előfordul, hogy a negatív várakozások ellenére a könyv egyszerűen elmossa az ember minden fenntartását, magával ragadja és ilyenkor minden oldal dupla élvezet, a frissen megtértek jutalma. Sajnos a Drogháború nem ilyen.
Viszont egész közel van hozzá!

Az Agave kiadó nem lacafacázott, mondhatnám, feltett mindent egy lapra, Don Winslow-t a lehető legsötétebbre festve dobta a magyar olvasók elé. Már maga a borító is nyomasztóan kietlen, a fülszöveg sem ígér mást, mint vért, verítéet és könnyeket. Meg vért. Meg drogokat. Meg vért. Hát, kinek van kedve ilyesmit olvasni, amikor a világ lassan másról sem szól, amikor a híradót is kategórikusan ki kell tiltani a háztartásból, mert ez ömlik belőle? Szóval tudtam én előre, nemszeretem könyv lesz a Drogháború, oda is képzeltem a listám aljára, hogy majd egy atomháború utáni csendes vegetálásban vegyem tán elő. Aztán úgy alakult, hogy bevállaltam, ha az embert a kedvenc kiadója (ha nem is személyesen) kéri, hogy ugyan mondjon már véleményt, akkor nincs mese.
Hogy, hogy nem, ahogy elkezdtem, még inkább távolabbra került tőlem az egész, a szerző szinte mindent felsorakoztatott, amit csak utálni tudok egy regényben. Utálatos, ha valaki jelenidőben ír, nem szeretem, kizökkent az olvasásból, hiába akar leíróbb lenni, számomra riasztó. A történet túlságosan széttagolt, ráadásul az egyes részek, szereplők gyakran erősen túldimenzionáltak, miért kell megtudnom, milyen formájú mellből szopta az anyatejet az a szereplő, aki két-három oldallal később majd meghal, ráadásul a történet alakulására gyakorlatilag nincs hatással. Hogyan tud az ember elfogadni egy szereplőt, ha az éppen kialakuló helyzetből egyszer csak eltűnünk, hogy 3-4-6 évvel később bukkanjunk fel újra, és várjuk, hogy a szálak végre valahogy összefonódjanak. Mit szeressen az ember néhány őrült történetében, ami nem is történet, csak néhány őrült őrülete, 30 éven keresztül? Mit kezdjünk egy könyvvel, ha a szereplői közül senki se kedvelhető igazán, ha nincsen morál, ha nincs motíváció, csak a bosszú, meg mindenen való átgázolás?

Szóval én az ilyesmit nem szeretem.
Winslow azonban olyan, mint a történetének szereplői: valósággal kilép a könyvből és belenyomja az ember fejét, legyömöszöli a torkán, nincs menekvés, zabáld, vagy szétlövöm a térded! És az ember zabálja, nincs más esélye, lopja az alig-időt, korábban megy fogorvoshoz, hogy legyen oka a váróban olvasni, és falja, falja, miközben lassan rádöbben, ez tényleg ilyen ízű, nem lesz jobb, nem lesz szebb. Mert ez az élet, ez a valóság, nem a mesterien megkoreografált harcjelenetek, a csillanó hajú, lekenyerező mosolyú hősök, akik nagyon túljárnak a gonoszok eszén és igazságot szolgáltatnak, valami szép eszme nevében. "Felejtsd el, öreg!" - mondja Winslow és elénk tárja a bukott hősök, a hiába harcolók, a halálban is lényegtelenek világát.
És akkor, amikor az olvasó ezeket elfogadja, akkor rájön, hogy amiket nem szeretett benne, azok nem is hibák, hanem az ábrázolásmód részét képezik, nincs történet, csupán a víz felszínén ugráló, kacsázó kövek vagyunk, bele-belemerülve a mocsokba. A fantasztikus az, hogy a könyv mindezt úgy éri el, hogy közben cseppet sem hatásvadász, inkább szenvtelen, egyáltalán nem szájbarágós, nem akar ideologizálni, üzenetet közvetíteni, morális etyepetyére hívni az olvasót.
Legvégül még arra is rádöbben az ember, hogy a legalávalóbb jelenidejű írásmód sem zavarja többé, sőt, még most is, amikor ezeket a sorokat írja, leveszi a könyvet a polcról és fellapozza: azannya, tényleg jelenidejű. Végig. Na, ez a nem semmi!

Két megjegyzés a végére.
1, Remélem, hogy a szerző írt olyan klasszikus értelemben vett regényt is, amilyet én szeretek, úgy gondolom, eszelősen kemény koktél lesz, ha tudja hozni ezt a színvonalat. Mindig is csodáltam a grafikusokat, akik három-négy vonalkával képesek szinte bármit lerajzolni, Winslow ugyanezt teszi a szavakkal. (Épp ezért is volt annyira idegesítő, amikor egy-egy éppen beinduló jelenetből hirtelen pár évvel és párezer kilométerrel arréb katapultált.)
2, Szívesen megszavaznék egy egész testes gyantázást a nyomdai illetékesnek, aki a kivitelezés minőségéért felel, gyalázat, hogy egy ilyen kiállítású, óvatosan forgatott könyv borítóján felpöndörödik a fóliázás!

Nagyon keveset olvasok manapság, egyszerűen nincs rá idő, illetve ha időm lenne is, a körülmények nem igazán alkalmasak a kellemes, belemerülős olvasáshoz. Olvasni pedig csak úgy jó, ha nyugalom van az ember körül.
Súlyos elmaradásaim vannak kedvenc kiadóm, az Agave által  kiadott könyvekből, így csak a bőség zavara okozott némi problémát, amikor olvasnivalót kerestem. A Kard által környezete és témája olyan kellemes elegyet alkot, hogy - bár véletlenszerűen vettem le a polcról - nagy örömmel láttam hozzá az olvasásához.
A történet klasszikus krimi, azonban majd' ötszáz évvel ezelőtti korba, az angol reformáció korába helyezve. Annak ellenére, hogy Sansom nem történész, félelmetes, szinte fojtogató erővel ábrázolja a kort, ami a regény alapvető erőssége, míg a krimi-szál, maga a történet jó szándékkal is inkább csak középszerűnek mondható.

Azt hiszem most dőlt el végleg, hogy Dennis Lehane sose lesz a kedvenc íróm. Első találkozásom se zajlott túl kellemesen, a Titokzatos folyó egyszerűen nem hagyott nyomot bennem, pedig láttam, az biztos. (Annyira nem, hogy azt hittem, Robin Williams játszik benne, és csak most döbbentem rá, hogy keverem a filmet valamivel, amikor az imdb-n kikerestem.)
Aztán nekifutottam könyvben is, de nagyon nem jött be, egyszerűen nem bírtam olvasni, le is tettem hamarosan. Később egy másik Lehane könyvet, a Vihar-szigetet elolvastam és tetszett is, bár biztosan nem raknám még a top 100-ba se. Fura ez, amikor elvileg minden stimmel, van rejtély, van hangulat, feszültség, izgalom, csavar, de az egész egyben valamiért mégse működik. A Gone Baby Gone-t úgy ajánlotta valaki, hogy az egy igazán jó film, az imdb-n is jól áll, tehát rászántam azt a másfél órát.

És nem bántam meg, de...

Két dolgot egészen biztosan megváltoztat egy gyerek érkezése a családba: a szexuális életet és a mozibajárást. Boldog ijfúkoromban egy-két alkalommal megesett, hogy a kettőt összekötöttem, de érett fejjel és rozogább derékkal az ember inkább külön élvezi a két dolgot.
Mielőtt nagyon belefeledkeznék a fenti témába, belevágok a közepébe. Közel négy év után most másodszor sikerült eljutnunk (együtt) moziba, ilyenkor az ember fokozottan reménykedik, hogy nem csalódik a választásában. A Hancock mindenképpen az egyik legerősebb idei húzócím volt a várólistámon, a trailer alapján igen felfűtött hangulatban vártam a bemutatót. Mivel nem vagyok különösebben spoilerfóbiás, szívfájdalom nélkül olvasgattam a neten megjelenő véleményeket és kritikákat a film megjelenésétől kezdve. Meglehetősen letört, hogy ezek rendre lehúzták a filmet, de a mai döntést mégsem bántam meg. A Hancock ugyanis egy nagyon remek film. Vagy inkább másfél...

Az évszázad összeesküvése tipikusan az a könyv, amit sose vettem volna meg magamnak, sőt valószínűleg a polcról se vettem volna le egy könyvesboltban. Finoman gagyisztikus kiállítása, villámos-gyűrűs borítója, nem túl bizalomgerjesztő. A fülszöveg alapján a tartalma érdekes, de annyira azért nem rántana be.
Barátoméktól kaptam születésnapomra, még tavaly januárban. Szándékosan tettem be ezt a borítót, ugyanis ezt, a második kötetet kaptam tőlük. Udvarias, bár nem kimondottan politikus alkat vagyok, így finoman próbáltam megtudakolni, mégis milyen indíttatásból vették meg nekem egy sorozat második kötetét. Erre némi zavart röhögcsélés volt a válasz, de azt mondták, hogy az eladó megnyugtatta őket, a könyv nagyon jó és külön is élvezhető. Ez azonban konkrét hazugság. Az évszázad összeesküvése ugyanis egy könyv, olyannyira, hogy egyszerűen fejezethatáron van vége az egyiknek és folytatódik a másik.
Szerencsére én mániákusan sorbanfogyasztó vagyok, talán még a Stan és Pan filmeket is sorban nézném,így hát eszembe se jutott beleolvasni. Aztán karácsony táján egy nagyobb könyvvásárlási őrület részeként megvettem a hiányzó köteteket. Legalább is azt hittem. Életem során nem egyszer szivattam már meg magam azzal, hogy 1-1 szót az első ránézésre félreolvastam, ami aztán kitörölhetetlenül benne maradt a fejemben. Egyszer egy amúgy hibátlan matekdolgozatom sikeredett hármasra pusztán azért, mert a helység szót makacsul hegységként olvastam. Így jártam most a tetralógiával, amikor a borítóra pillantottam, egyszerűen trilógia jött le és így is maradt, amíg a harmadik kötet végefelé nem jártam és kezdett gyanús lenni, hogy messzebb még a vége, mint azt a könyv hátralévő lapjai sejteni engedik.
Pedig már éppen nagyon élveztem az olvasást, a könyv ugyanis meglepően kellemes.

Ez az ember egy bestiális gyilkos! Szemrebbenés nélkül, vigyorogva tűri, ahogy az emberek sorra halnak éhen a képernyők előtt. Aki nem éhen hal, az a kiszáradástól végzi be, egyszerűen elcsorog a nyála.
Hogy elegánsan nagyképű legyek, ihol megindítom legújabb - és egyben első tematikus - rovatomat a tévészakácsokról. Sorra veszem majd az ismert és kevésbé ismert főzős sztárjainkat, Jamietől Nigelláig. 
Elsőként hadd mutassam be a Magyarországon nyilván gyakorlatilag teljesen ismeretlen Rob Rainfordot. Robról elsősorban azt érdemes tudni, hogy igen jókiállású férfi, aki Kanadában él egy nagyon szép házban, aminek a kertjében egy kellemes úszómedence is található, valamint mániákusan meggrillez mindent, ami a keze ügyébe kerül.

Ahogy írtam is a nagy önismereti postban, nem szoktam sorozatokat epizódonként nézni. Ezzel viszont mégis bepróbálkoztam, annyira nagy volt a hype körülötte. Adott ugye a készítő neve, akit manapság kisebbfajta sorozatistenségként szokás tisztelni, aki napjaink legvitatottabb, de kétség kívül legnagyobb hatású sorozatát, a Lostot is jegyzi: JJ Abrams.

A tavasszal bejelentett Fringe sokak szerint a Fox idei nagy dobásának ígérkezik,  így érthető, hogy a kikerült bevezető epizódot igen sokan megnézték. Az már kevésbé érthető - legalább is számomra - hogy mire fel a nagy lelkesedés. A trailer még érdekesnek tűnt a maga két percében, misztikusan kihalt repülőgép, őrült tudós, FBI-nyomozás, stb. Erre csorog a nyál, tudjuk régóta. Maga a bevezető rész (film?) viszont hiteltelen, elnagyolt és rettentően B-szagú. Nem mondom, hogy egy az egyben élvezhetetlen, de túl sok okát nem látom az egésznek. A címe lehetne Fringe - De minek? is nyugodtan.