HTML

Ez is megvolt

Hölgyeim és uraim, íme a hatszázhuszonnyolcezredik kultúrblog, "Ez is megvolt" címmel! Köldöknézés, magaskultúra, akadémikus jellegű filozofálgatás kizárt. Rövidebb-hosszabb leírása mindannak, amivel az amúgy roppant csekély szabadidőmet eltöltöm. Könyvek, filmek, sorozatok, zene.

Linkblog

ROVATOK

Tévészakácsok
Rob Rainford

Don Winslow - Drogháború

2008.08.05. 19:50 Before

Kellemetlen, ha az ember egy könyvről előre tudja, illetve eldönti, hogy nem fogja szeretni. Ha a könyv pocsék, akkor ugyan ott a „na ugye, megmondtam” érzés kellemes komfortja, de közben balek is az illető, hiszen minek olvassa, ha nem jó. Az se jobb, ha a könyv jó, hiszen az előre meghatározott attitűd miatt csak fogcsikorgatva lehet elismerni, hogy ez bizony nem is olyan rossz.
Ritkán, de előfordul, hogy a negatív várakozások ellenére a könyv egyszerűen elmossa az ember minden fenntartását, magával ragadja és ilyenkor minden oldal dupla élvezet, a frissen megtértek jutalma. Sajnos a Drogháború nem ilyen.
Viszont egész közel van hozzá!

Az Agave kiadó nem lacafacázott, mondhatnám, feltett mindent egy lapra, Don Winslow-t a lehető legsötétebbre festve dobta a magyar olvasók elé. Már maga a borító is nyomasztóan kietlen, a fülszöveg sem ígér mást, mint vért, verítéet és könnyeket. Meg vért. Meg drogokat. Meg vért. Hát, kinek van kedve ilyesmit olvasni, amikor a világ lassan másról sem szól, amikor a híradót is kategórikusan ki kell tiltani a háztartásból, mert ez ömlik belőle? Szóval tudtam én előre, nemszeretem könyv lesz a Drogháború, oda is képzeltem a listám aljára, hogy majd egy atomháború utáni csendes vegetálásban vegyem tán elő. Aztán úgy alakult, hogy bevállaltam, ha az embert a kedvenc kiadója (ha nem is személyesen) kéri, hogy ugyan mondjon már véleményt, akkor nincs mese.
Hogy, hogy nem, ahogy elkezdtem, még inkább távolabbra került tőlem az egész, a szerző szinte mindent felsorakoztatott, amit csak utálni tudok egy regényben. Utálatos, ha valaki jelenidőben ír, nem szeretem, kizökkent az olvasásból, hiába akar leíróbb lenni, számomra riasztó. A történet túlságosan széttagolt, ráadásul az egyes részek, szereplők gyakran erősen túldimenzionáltak, miért kell megtudnom, milyen formájú mellből szopta az anyatejet az a szereplő, aki két-három oldallal később majd meghal, ráadásul a történet alakulására gyakorlatilag nincs hatással. Hogyan tud az ember elfogadni egy szereplőt, ha az éppen kialakuló helyzetből egyszer csak eltűnünk, hogy 3-4-6 évvel később bukkanjunk fel újra, és várjuk, hogy a szálak végre valahogy összefonódjanak. Mit szeressen az ember néhány őrült történetében, ami nem is történet, csak néhány őrült őrülete, 30 éven keresztül? Mit kezdjünk egy könyvvel, ha a szereplői közül senki se kedvelhető igazán, ha nincsen morál, ha nincs motíváció, csak a bosszú, meg mindenen való átgázolás?

Szóval én az ilyesmit nem szeretem.
Winslow azonban olyan, mint a történetének szereplői: valósággal kilép a könyvből és belenyomja az ember fejét, legyömöszöli a torkán, nincs menekvés, zabáld, vagy szétlövöm a térded! És az ember zabálja, nincs más esélye, lopja az alig-időt, korábban megy fogorvoshoz, hogy legyen oka a váróban olvasni, és falja, falja, miközben lassan rádöbben, ez tényleg ilyen ízű, nem lesz jobb, nem lesz szebb. Mert ez az élet, ez a valóság, nem a mesterien megkoreografált harcjelenetek, a csillanó hajú, lekenyerező mosolyú hősök, akik nagyon túljárnak a gonoszok eszén és igazságot szolgáltatnak, valami szép eszme nevében. "Felejtsd el, öreg!" - mondja Winslow és elénk tárja a bukott hősök, a hiába harcolók, a halálban is lényegtelenek világát.
És akkor, amikor az olvasó ezeket elfogadja, akkor rájön, hogy amiket nem szeretett benne, azok nem is hibák, hanem az ábrázolásmód részét képezik, nincs történet, csupán a víz felszínén ugráló, kacsázó kövek vagyunk, bele-belemerülve a mocsokba. A fantasztikus az, hogy a könyv mindezt úgy éri el, hogy közben cseppet sem hatásvadász, inkább szenvtelen, egyáltalán nem szájbarágós, nem akar ideologizálni, üzenetet közvetíteni, morális etyepetyére hívni az olvasót.
Legvégül még arra is rádöbben az ember, hogy a legalávalóbb jelenidejű írásmód sem zavarja többé, sőt, még most is, amikor ezeket a sorokat írja, leveszi a könyvet a polcról és fellapozza: azannya, tényleg jelenidejű. Végig. Na, ez a nem semmi!

Két megjegyzés a végére.
1, Remélem, hogy a szerző írt olyan klasszikus értelemben vett regényt is, amilyet én szeretek, úgy gondolom, eszelősen kemény koktél lesz, ha tudja hozni ezt a színvonalat. Mindig is csodáltam a grafikusokat, akik három-négy vonalkával képesek szinte bármit lerajzolni, Winslow ugyanezt teszi a szavakkal. (Épp ezért is volt annyira idegesítő, amikor egy-egy éppen beinduló jelenetből hirtelen pár évvel és párezer kilométerrel arréb katapultált.)
2, Szívesen megszavaznék egy egész testes gyantázást a nyomdai illetékesnek, aki a kivitelezés minőségéért felel, gyalázat, hogy egy ilyen kiállítású, óvatosan forgatott könyv borítóján felpöndörödik a fóliázás!

Szólj hozzá!

Címkék: könyv agave drogháború winslow agave kiadó

A bejegyzés trackback címe:

https://ezismegvolt.blog.hu/api/trackback/id/tr87602365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása