Az évszázad összeesküvése tipikusan az a könyv, amit sose vettem volna meg magamnak, sőt valószínűleg a polcról se vettem volna le egy könyvesboltban. Finoman gagyisztikus kiállítása, villámos-gyűrűs borítója, nem túl bizalomgerjesztő. A fülszöveg alapján a tartalma érdekes, de annyira azért nem rántana be.
Barátoméktól kaptam születésnapomra, még tavaly januárban. Szándékosan tettem be ezt a borítót, ugyanis ezt, a második kötetet kaptam tőlük. Udvarias, bár nem kimondottan politikus alkat vagyok, így finoman próbáltam megtudakolni, mégis milyen indíttatásból vették meg nekem egy sorozat második kötetét. Erre némi zavart röhögcsélés volt a válasz, de azt mondták, hogy az eladó megnyugtatta őket, a könyv nagyon jó és külön is élvezhető. Ez azonban konkrét hazugság. Az évszázad összeesküvése ugyanis egy könyv, olyannyira, hogy egyszerűen fejezethatáron van vége az egyiknek és folytatódik a másik.
Szerencsére én mániákusan sorbanfogyasztó vagyok, talán még a Stan és Pan filmeket is sorban nézném,így hát eszembe se jutott beleolvasni. Aztán karácsony táján egy nagyobb könyvvásárlási őrület részeként megvettem a hiányzó köteteket. Legalább is azt hittem. Életem során nem egyszer szivattam már meg magam azzal, hogy 1-1 szót az első ránézésre félreolvastam, ami aztán kitörölhetetlenül benne maradt a fejemben. Egyszer egy amúgy hibátlan matekdolgozatom sikeredett hármasra pusztán azért, mert a helység szót makacsul hegységként olvastam. Így jártam most a tetralógiával, amikor a borítóra pillantottam, egyszerűen trilógia jött le és így is maradt, amíg a harmadik kötet végefelé nem jártam és kezdett gyanús lenni, hogy messzebb még a vége, mint azt a könyv hátralévő lapjai sejteni engedik.
Pedig már éppen nagyon élveztem az olvasást, a könyv ugyanis meglepően kellemes.
A történet pár mondatban összefoglalható. Adott egy gonosz összeesküvés, amit valamiféle földöntúli hatalom (sátán?) sző az emberiség ellen, az emberiség (vagy a földöntúli hatalom - isten?) pedig védekezésül életre hívja az "évszázadgyermeket". Az évszázadgyermek David Camden személyében születik meg 1900 január elsején és arra hivatott, hogy kereken száz évig tartó élete során megakadályozza a pirkadat kör gonosz tervét. Davidnek négy különleges képessége van, amik segítik a harc során, bár ezek távolról sem olyan szupererők, mint egy átlagos képregényhős esetében, mégis meglepően sokat ki lehet hozni belőlük. Egyrészt képes érzékelni és érzékeltetni az igazságot más emberekkel kapcsolatban, ezáltal nem sok minden maradhat titokban előtte, és a beszélgetőpartnerei is fogékonyak David igazságaira. Két képessége is kapcsolatos az idővel, egy pillanatlátnokság néven nevezett pár másodperces előrelátási képesség, illetve az idő egyfajta szelektív lelassítása. A negyedik, elsőre nem túl hasznosnak tűnő képesség a színek megváltoztatásának képessége, bármit bármilyen más színűre át tud változtatni, legalább is egy bizonyos időre. Hát, nem egy szupercsapat, de egy kis irói kreativitással igen komoly fegyvertárrá lesznek a regény folyamán.
A történet különlegessége (és szerintem magának a regény ötletének az alapja) egyfajta "man behind the curtain" típusú történelemábrázolás. Daviddel végigvonulunk a teljes huszadik századon, jelen vagyunk szinte minden komolyabb történelmi eseménynél. Ennek az oka roppant kézenfekvő, a pirkadat kör nem egy egyszerű terrorista csoport, hanem egy misztikus erővel felruházott társaság, akik a világ elpusztításának igen speciális módját választották: ki akarják irtani az emberiségből az értékeket, a szeretetet, a megbecsülést, lezülleszteni és szétzilálni a társadalmat. A kör tagjai 1-1 pecsétgyűrűt viselnek, összesen tizenkettőt, pontosabban 11 + 1 különlegeset, ami a csoport vezéréé, Lord Belialé. Ez utóbbi atyai hagyaték útján David birtokába kerül, a történet legelején ugyanis "előjátékként" látjuk, amint David későbbi apja tanúja lesz a gonosz tanácskozásnak, és ellopja az egyik gyűrűt. Ezáltal Lord Belial - az árnyéklord - szerencsére némileg nélkülözni kénytelen extended képességeit.
David számára igen korán egyértelművé válik, hogy gonosz erők törnek az ő és a családja életére, majd apja jegyzeteiből megismeri a nagyszabású összeesküvést: az évszázadtervet, illetve a gonoszok módszerét: a züllesztést és a manipulációt. Így válik a Titanic elsüllyedése, vagy az első világháborúhoz vezető események láncolata is a gonosz szándékos eszközévé, néha már (nem) kissé idegesítő módon. Az ördögi terv minduntalan be-becsatolása a világtörténelembe a negyedik kötet közepe táján éri el negatív csúcspontját, amikor David rájön, hogy az Ördögűző című film is valamelyik fő összesküvő direkt sugalmazására készült. Ennél a résznél azért anyáztam egyet.
Ralf Isau három komolyabb hibát követett el a regény megírása során. Egyrészt megpróbált egy mélyen morális történtet összehozni, ahol a főhős szelíden, erőszak nélkül próbálja legyőzni a gonoszt. Ez azonban nem - már csak a történet lényege miatt sem - működik igazán, hiába próbálja az összeeskövők (egyenkénti) leleplezésével, a nyilvánosság erejével megtörni a pirkadat kört, ezek nyilvánvalóan működésképtelen próbálkozások, és a végén az író mégis kénytelen erőszakhoz nyúlni. Ez egyfajta enyhén zavaró feszültséget kelt a regényben.
A másik zavaró tényező, hogy nagyon sokat próbál fogni, ezért a történet kissé széttagozódik. Még a végkifejlet közelében is pár oldal alatt ugrunk az időben évtizedeket, miközben a főhős (és segítői) semmi kézzelfoghatót nem érnek el, ez pedig néha túl éles kontrasztot képez a cselekményes betétekkel, ahol hirtelen kommandós akciótörténetekre emlékeztető sebességgel pörögnel az események. De nem csak akcióban van kontraszt, hanem "felbontásban" is, a második világháború körüli (illetve az azt megelőző) időszak nagyon aprólékosan szerepel a regényben, de hasonlóan túl hosszan ábrázolja hősünket az első világháború frontján. (Persze biztos nem véletlen, hogy pont a két világháború kap ekkora szerepet, az író nyilván ki akarja emelni a borzalmakat, ráadásul hősünk is mindkét alkalommal komoly személyes veszteséget kénytelen elszenvedni.) Persze, ha egy kicsit megengedőbben nézem, akkor a ezt a hibat nem feltétlenül tartom hibának, inkább tudatos szerkesztési fogásnak. Ha David minden napját részletesen nyomon követnénk, százezer oldal se lenne elég, ráadásul hamar unalmassá válna. Így bőven kapunk egy történelmi áttekintést, ahova néha bekapcsolódunk pár nap, pár hét erejéig, kicsit mintha egy kő kacsázna a vizen.
A harmadik hiba talán nem ennyire zavaró, de mindenképp megjegyzendő, hogy a pirkadat kör a történet vége felé módszerváltásra kényszerül, részben a számbeli megfogyatkozásuk, de részben - szerintem - a főgonosz elpusztításának írói szándéka miatt. Nem írnék erről többet, de a végkifejlet környékén elég nyilvánvalóvá válnak az összefüggések, és azt kell mondjam, kicsit gyengécske (bár látványos) a megoldás, főleg közel kétezer oldal végigolvasása után.
Az első könyv vége felé nagyon megtetszett, hogy mennyire részletesen beleszövi a történelmet a mesébe, ezért elkezdtem pár szereplőt a wikipédián ellenőrizni. Bizony, rengeteg mellékszereplő teljesen valós személy de találtam egy érdekes hibát is. David élete során végig újságíróként dolgozik, így mindenhova van bejárása. Szinte megalapítása óta ír a Time magazinnak és jó barátságba keveredik az alapítókkal. Egyikük, aki meghal 1929-ben, még beszél Daviddel a halála előtt augusztusban. A probléma csak az, hogy az illető elvileg februárban meghalt, tehát itt van egy erős csúszás, amit nem értek. David simán vissza tudott volna érni fél évvel hamarabb is, nem történt semmi (történelmileg) fontos akkoriban japánban, ahol épp voltak. Persze lehet, hogy a wiki szócikke téved, ezt nem tudom, mindenesetre ezen felül nem találtam hibákat és érdekes volt párhuzamosan nyomonkövetni az eseményeket.
Nagyjából mindent leírtam, amit szerettem volna és spoilermentesen megtehettem, így zárszóként annyit mondanék, hogy aki egy kis laza kikapcsolódásra vágyik, ami hosszan tart, az bátran próbálkozzon be a könyvvel. Csak azt tartsa szem előtt, hogy amennyiben megtetszik neki a törétnet, a további kötetek legyenek mindig elérhetők. Nekem amennyire kellemes élmény volt az első három rész elolvasása, annyira nehezen ment a negyediké, egyszerűen teljesen kirázódtam a stílusból, az eseményekből, így az első 150-200 oldal nagyon nehezen ment le. A végére azért belejöttem és a befejezést már a régi fényében élveztem. Szerencsére az író az utolsó oldalakra is hagyott némi kellemes mosolyognivalót, mintegy kibővítve a regényt, így végül kellemes érzéssel tettem vissza a polcra az első három kötet mellé.
